:)

Könnyen elszomorodhatok, ha látom, ahogy a romlás elmém felszínén billeg. A nap utolsó sugarai fénylenek a piláimon, vagy épp az ellenkezője?  Könnyed sebek borítják a szárnyaimat, képtelen vagyok megemelni az arcom. Elveszítettem valamit, vagy elhagyott valami? Vajon az űr, ami szétmarja a belsőmet, meg fog valaha szűnni?

Kérdések tömkelege özönli el elmém legeldugottabb szegleteit, halott képek cikáznak, amiket nevetve követik az imádott hangok. Amerre járok, a föld megremeg és összedőlnek az álmok. Sötét szemekkel állok, a fekete esőben, mely elmossa minden földi bűnömet. 

Meghaltam.

A vállamon szét tépett angyalok ülnek, vérük forrón borítja be a lelkem. Minden, amit tettem, minden, amit gondoltam, minden amit éreztem elégett abban a tűzben. A tűzből nem marad semmi sem. Minden fekete. Itt, a mellkasomban. Belül.

Vajon vár rám még valami? Vajon minden fájdalom, amit kaptam, minden, amit magamnak okoztam, minden újra megtörténik velem, ha meghalok?

Bántottam másokat, amiket csak azután láttam, hogy megtettem. Elveszettnek érzem magam, nem látom, hogy számomra van-e holnap. A magány nevetve ölelt körül, beleivódott a napjaimba, és én hagytam.

Nem hazudtam, amikor azt mondtam: érzem az örökké valóságot.

Én mindig melletted maradok. Ott bent fogok dobogni, ha te már nem dobogsz bennem.

Az elejétől a végéig minden szavam neked szólt, hogy ne engedd el a kezeimet. A közös álmunk, ami összefonta az ujjainkat, most mindkettőnket elmosott.

Emlékezni fogok, hogy mit veszítettem. A szívembe döftél. Mert te is tudod mit jelent, elveszíteni egymást.