Sosem voltam az a fajta ember, aki hamar feladja az álmait. Harcoltam, ha kellett eltapostam a gyengébbeket azért, hogy az én álmom közelebb kerüljön. Ha csak egy lépéssel is, de közelebb legyen hozzám. Mindkét kezemmel érte nyújtózkodtam, minden erőmmel meg akartam szerezni azt az álmot. Szeretettel éltem, határozottan, fájdalmak és kétségek nélkül. Már-már félelmetesen határozott voltam, tudtam, hogy merre kell indulnom. Tudtam, hogy az én életem túl gyors volt, de soha sem tudtam elfelejteni azt az álmot, ami minden éjjel a szívemre telepedett, amiért a legtöbbet küzdöttem.
Te voltál az. Te voltál az álmom. Mióta a csillagunk nem ragyog a hold korongja mellett, azóta nekem sincs semmim. Azóta feladom a dolgokat és képtelen vagyok küzdeni. Mosolyt akartam csalni az arcodra, ez volt minden vágyam. Azóta semmim sincs. Olyan volt, mintha egy pillanat töredéke alatt mindent kiirtottad volna belőlem. Mintha a világ egyik napról a másikra egy kicsit súlyosabb lett volna.
Önző és hanyag lettem, miután elhagytál. Mintha megtörtél volna, mintha egyszerre elégetted volna azokat a rendíthetetlen érzelmeket, amik a te irányodba hajlottak.
Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit.
Persze az első koccanásnál széthullott az egész.
Aztán te elmentél. Elmentél úgy, hogy nem búcsúztál el, nem mosolyogtál, nem ígértél, csak egyet. A szerelemed egy olyan ígéret volt, amit eleve törötten adtál át nekem, én mégse vettem észre.
Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, nem kellene mást tennem, mint amit te tettél velem.
Eljött egy pont, és megszakadt valami.
Azóta nem hiszek a könnyeknek. Értelmetlenek. Az igazi, kínzó fájdalom nem jár könnyekkel, ezt is megtanultam.
Onnantól fogva nem beszéltem róla, nem az ő mosolyával ébredtem fel minden reggel, nem érinthettem meg szabadon, és nem nézhettem. Ez a fajta elválás ugyanolyan végleges volt, mint a halál. És ugyanúgy fájt. Sőt, talán ez fájdalmasabb is volt.
A végén minden olyan egyszerű lesz. Minden, ami volt és ami lehetett volna. Kevesebb lesz a hamunál is az, ami egykor éles fájdalommal vágott a mellkasomba.
Túl sokat éreztem irántad, ezért túl sokat szenvedtem.
Megtanultam, hogy aminek vége, annak vége. Hiába kapaszkodok bele, hiába láncolom magamhoz, már nem lesz ugyan az.
Szép lassan megnyugodtam, idő kellett, de megnyugodtam.
Rájöttem, hogy nem az idő múlása segít a fájdalmon, hanem az, ha újra és újra átgondolom a dolgokat.
Néha szavak nélkül kell megbocsátani.
Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Igen, habár összetörtél, de felálltam és mosolyogva nézek rád.
Nincs többé szükségem a törött szerelmedre.
