Egyedül vagyok ezzel? Csak én érzem ezt a hiányt? Mondd csak, neked nem hiányzom? Hiszen ott voltam, hiszen megtettem, hiszen segítettem, pont úgy, ahogy te itt voltál, ahogy te megtetted, ahogy te segítettél.
Barátok voltunk, sőt, testvérek, a barátságunk tele volt szerelemmel, olyan szerelemmel, amit csak a testvérek éreznek egymás iránt. Hová lett az a féltés, az a tűz?
Hová lettek az elhagyott szavak? Eltapostuk volna mindet? Eltapostuk azokat a virágokat, amiket egymás mellkasába ültettünk volna? Hiszen... mi barátok voltunk.
Mindig a fejemben vagy, mindig gondolok rád, mindig érzem az ürességet: te már elmentél.
Ennyi hibát követtem volna el? Őszintén mondom, nem tudom, hogy mit tettem, de ha tettem is valamit, akkor sajnálom. Hiányzok neked?
Hiányzik az, hogy láss, vagy beszélj velem? Nem hiányzik, hogy segítsek neked? Nem hiányzik valaki... aki én vagyok?
Nekem hiányzol.
Amikor beakadt módra nevettél.
Amikor berúgtál és nem tudtál semmiről sem.
A hülye beszólásaid.
A bolond vicceid.
Amikor mindig az arcom mögé néztél.
Amokor megkérdezted, hogy mizu? És megvártad a választ.
Hiányzik valaki, aki te vagy.
