Elmúlt nem? Akkor búcsúzzunk!

Mi az, amit tehettem volna érted? És mi az, amit nem tettem meg?

Tudod, én hittem benned, a karom nyújtottam feléd, de te lassan hátrálni kezdtél- A repedés a szívemen még mindig nem hegedt be, noha a vérzést már sikerült elállítanom. Tisztában vagy azzal, hogy a szereteted nekem adtad, és így, ezek után, ahogy ellöktél, és a nekem adott érzéseidet kitépted, undorító volt.

Csak mosolygok ezen az egészen, mást nem nagyon tehetek.
Fájdalmas, hogy ilyen távolra szaladtál tőlem, már nem érzem, hogy melletted kellene maradnom. Fájdalmas, pedig egykor még a szívünk is együtt dobbant.

Tudod, én nem felejtettem el Őt. Te is ott voltál, te is ismerted, te is szeretted... 

Te is vele voltál egészen addig a pillanatig, míg már Ő nem volt velünk többé. Akkor most miért felejted el velem együtt?

Sosem beszélek róla, de ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok a hiányára, nem gondolok arra a temetőre, ami Őt őrzi. 

Az Ő távozása volt az, ami összezúzott mindent. Fel sem fogtam, még most sem tudom megérteni, pedig már három év telt el azóta. Mégis úgy érzem, mintha egy pocsékul rendezett filmben élnék.

Nem mondtam el senkinek sem, hogy kit veszítettem, nem mondtam el, hogy mennyire fájt, hogy mennyire tépelődtem, mennyire undorodtam magamtól.

Minden folyt tovább a megszokott medrében, én mosolyogtam, nevettem, de az űr, ami most is itt tátong a mellkasomban, még mindig üres és sötét.

Így, hogy eltelt ennyi idő...

Az a fájdalom elérte, hogy ragaszkodjak. És én ragaszkodok. Foggal-körömmel ragaszkodok azokhoz az apró dolgokhoz, amik, hacsak egy pillanatra is, de betöltik az üres mellkasom.

Ezekre szükségem van.

És a legszomorúbb az, hogy rád is szükségem lenne, de tudom, hogy már nem úgy folynak a dolgok, mint régen.

Anniyra hülye vagy!