Az utolsó!

Mondd csak, te még látod azokat az álmokat, amiket együtt néztünk? Nem látod már, nem tudod felidézni. Az, amit egykor együtt néztünk, mára már csak az enyém lett.

Emlékszem az összes hazugságodra, amit te ígéretnek neveztél. És én elhittem. Naivan, bután és vakon hittem a te szavaidban, hiába égettem meg magam annyiszor. Jó volt elmerülni a kegyes hazugságban. Ha csak kicsit is, de jó volt elmerülni, egy kicsit lenyugtatni a felkavart elmém hullámait, kicsit felszabadítani a bordáimat a szívem ostromától.

Nem baj, ha utána újra összetörsz. Nem baj. Azért az apró nyugalomért megéri.

Gyűlölöm, hogy te ilyen könnyen magára hagyod az embereket. Már azt sem tudom, hogy hanyadjára írok miattad, hanyadjára szakítod ketté a szívem, hanyadjára sírok?

Már nem számolom, de azt hiszem ez lesz az utolsó.

Elmondjam az igazat?

Szerettelek. Szerettelek, olyannyira, hogy mindent félredobtam érted. A büszkeségem, a modorom, még a családomat is. Jobban szerettelek bárminél és bárkinél. A te alakod szent és sérthetetlen volt az életemben, féltem nélküled, féltem, hogy egy nap már nem tudhatlak a barátomnak, és már nem fogsz keresni.

Én túltettem magam mindenen. Túltettem magam azon, hogy összetörted az egyik testvéremet, én túltettem magam. Mindent elnéztem, mindig védtelek, mindig óvtam a hátad, mindig letöröltem a könnyeidet. Aztán te eltűntél.

Nem mondtál nekem semmit, nem mondtad, hogy haragszol, vagy nyugalomra vágysz, nem mondtál semmit. Gyáva voltál. Gyáva, önző és hazudtál nekem.

Nekem, érted? Pont nekem.

Teljes szívünkből készültünk a születésnapodra, tudtad? Napokig terveztük, könyörögtünk, hogy Kago velünk tartson, mi veled akartunk lenni, csak melletted. Nézni, ahogy örülsz, nézni, ahogy mosolyogsz, hallgatni, ahogy nevetsz. De te nem nevettél velem.

Akkor már nem felém mosolyogtál, akkor már nem én voltam az, akinek kitárod a szívedet. Iszonyúan fájt.

Végül te őt választottad. Bár, ez kérdés sem volt. Legalábbis a jeleid szerint.

Vele élsz, és én örülök, hogy boldog vagy. Tényleg. Én már beleszoktam egy olyan világba, ahol te nem vagy ott. Az én könnyeimet senki sem törli le, most sincs itt senki, hogy letörölje őket. Az én kezem senki sem fogta meg, hogy vezessen. Senki sem ült mellém, ahogy most sincs itt senki.

Én már beleszoktam ebbe a világba. Alakul az életem, élek még.

Minden nap hallottam rólad, minden nap tudtam, hogy hogyan viselted a hajad, tudtam, hogy milyen ruhában voltál, tudtam, ha álmos voltál, én tudtam mindent. Majdnem minden nap a házatok előtt sétáltam el.

Reménykedve néztem be az ablakon, hátha egyszer észreveszel, intesz, hogy várjalak meg, kijössz hozzám és megkérdezed: Hogy vagy? Minden rendben van?

Ha ezt megkérdezted volna tőlem, én sírva fakadtam volna, mert semmi sincs rendben. Átöleltelek volna.

De sosem állítottál meg, sosem írtad, hogy ha arra megyek, szóljak be, sosem hívtál fel. Teljesen magamra hagytál, tudod? Pont te hagytál engem magamra.

Azt hiszem, kicsit túlságosan függtem tőled.

Aztán szépen elteltek a hetek. Nem találkoztunk, néha írtál nekem a közösségi oldalon. Lassan két hónap telik el, és nem láttalak. Már nem hallok rólad, már nem tudom, hogy hogyan hordod a hajad, nem tudom, hogy jól alszol-e, vagy álmatlanság gyötör.

Nem tudok semmit.

Az elmém nyugodt, a szívem ütemesen ver a mellkasomban. Már elfogadtam. Sajnálom, hogy ennyi idő kellett hozzá, de elfogadtam. Az álmot megtartottam magamnak, én még üldözöm egy pár évtizedig.

Most már el tudlak engedni.

Most már mosolyogva integethetek, a régi, gyönyörű időket pedig egy gát mögé rekesztem.

Lassan húsz éves leszek. Két évtizedet tudhatok a sajátomnak. A következőkben nem szeretném, hogy újra ilyen fájdalmam legyen.

Ha egyszer, talán sírva hívsz fel, hogy szükséged van rám, kérlek, ne felejtsd el, hogy én mennyit sírtam, és nekem mennyire szükségem volt rád.

Ne felejtsd el, hogy a mi folyónk már nem egy mederben fut. Talán egy szigetet írunk körbe, talán egyszer újra összetalálkoznak, de lehet, hogy két teljesen más óceánt érünk el.