Hm.!

Üres a fejem. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Úgy érzem magam, mint egy elhasznált, öregember, aki már semmire se jó.

Az utóbbi időben senki sem ölelt meg. Senki se  szorított magához úgy, mintha félne, hogy elmegyek.

Sokszor fordul meg a fejemben, hogy mennyire másabbak lennének a dolgok,  ha nem lennék. Nem kellene pazarolni rám az  időt. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. 

Biztos ti is éreztétek mér azt, hogy milyen amikor hátba szúrnak, gyomron rúgnak, és meg meg is löknek, miközben eltapossák mindazt, ami neked fontos volt és valaha számított. 

Befeketítik az emlékeket, amiket te kincsként őriztél. Persze mindezt egyszerre. Nem tudsz mást tenni, mint sírni, toporzékolni és kiabálni. De jobb lesz ettől valami? 

Nem, tudod, hogy nem. Hiába téped, emészted, kínzod magad, hiába gondolkodsz és keresed a megoldást...semmi sem fog változni. Mert ő nem tudja. Mert ő sohasem tudta. Mert ő sosem fogja tudni...azt, hogy neked mit jelentett az az idő, amit együtt töltöttetek...

Nekem nem kellenek a kifogások, sem a tanácsok, sem a magyarázatok. Csak az, hogy végre, valahogy kikerülj a fejemből, az életemből, a könyvemből. Pontosan úgy, mint ahogy én a tiedből.

Még akkor is ezt kívánom, ha most a bizonyos bizonytalan.