Ulquiorra.

Bárcsak én lehetnék az eső, úgy talán összeérhetne a szívünk, ahogyan az esőben összeér az egymástól örökre elválasztott föld és ég.

A minap egy parkban ültem. Vártam a buszra, de még sok idő volt. Magányos voltam, így zenét hallgattam. Arra kaptam fel a fejem, hogy egy idős nénike ült le mellém és rám köszönt.

Kikapcsoltam a zenét és beszélgetni kezdtünk.

Azt mondta, hogy nagyon szomorú az arcom.

Mosolyogva mondtam neki, hogy nincs semmi baj, csak elgondolkodtam, mire azt mondta, hogy minden elgondolkodás mögött sok sok érzelem van és azokat látni lehet az emberek arcán.

Addig beszélt erről, míg megtört a jég és sírva fakadtam.

Mindent elmondtam neki. Olyan érzéseket, amiket tényleg eltemettem, amikre nem gondoltam. Régi, elfelejtett sérelmek, rossz dolgok.

Sokkal könnyebb volt utána.

Aztán azt mondta, hogy mindig ott sétál el a park mellett. Ha baj van, menjek oda.

'Kis unokám'

Nem ismertem a mamáimat, de ahogy az a nénike mondta... Annyira jó érzés volt.

Gyakran vagyok magányos és mostanában a zenébe és a mangákba temetkeztem.

Egy olyan világ, ahol nem érzem magam feleslegesnek és nem vagyok egyedül.

 

"Nem szabad könnyeznünk. Ez a test veresége a szív ellen, mert amit mi "szívnek" nevezünk, az néha csak annak a bizonyítéka, hogy a gazdája léte mit sem ér."

Ulquiorra.