Jobban érzem magam.

Talán elfáradtam.

 

Sikoltoznék, hogy álljon meg a világ, csak egy percre, csak egy végtelen másodpercre, míg erőt veszek magamon a lélegzéshez, míg átdobom magam a korlátaimon. Csak egy örökké tartó pillanatra, míg a bennem élő szavak hangja szét nem szakít, csak addig, míg erőt gyűjtök a halálhoz.


Az én keresztemet magam hordom. Ne lássák elgyötört lelkemet, ne lássák szorongatott szívemet, ne lássák homályba vesző tekintetemet. Csak azt lássák, amit látni akarnak, a felszínt, azt az ürességtől hemzsegő felszínt, amely megnevettet, amely fáradtan feszít arcomon.


Csak nézz egyszer rám, kérlek, s halld meg ki nem mondott szavaimat. Csak nyújtsd a kezed, de hagyd, hogy egyedül kapaszkodjak fel rajta. Hagyd meg nekem az önérzetemet, segíts, hogy önmagam lehessek újra. Hiszen tudod, ki vagyok, hiszen tudod, ki lettem, hiszen tudod, mit akarsz te is, én is. Ez a kettőnk keresztje kell, hogy legyen, s ha te eldobod, én elsüllyedek a mocsárban.


Felszakítja mellkasom, s egy suta kéz kiemeli leszakított bordáim közül a szívemet, kitépi az őt fogva tartó erek szorításából, elválasztja tőlem, elvágja az érzéseim gyökerét. Nevetek. A szemeim vérben forognak, a szívem helyére egy sáros kődarab kerül, de a vérzés nem akar elállni, hisz nincs semmi, ami pótolná a veszteséget. Megszűnnek az érzések, s nevetésem hangja elhal a távolban. Már nincs semmim, egy érzéketlen, mocskos kődarab hever a szívem helyén, s nekem megfelel, hiszen nincs már, ami hozzád kötne. A még mindig dobogó szerv a földön hever, hányadék közepette, s mégis tiszta. Megtisztítják az érzések, melyeket egykor belé tömtem. Nevetések, sírások emlékei, ölelések, egy kéz a derékon, egy csók az ajkakon, halkan elmormolt vallomások, egymást kerülő pillantások.

 

A tekintetem már tompa lett,
A szívem kihagyott pár ütemet.
A tetteid mocskos foltot hagytak,
Pórázon tartottál, csak magadnak.

A szívem kamrái fájdalommal telnek,
Sóhajaid a könnyeimtől nedvesednek.
Betöltöttem a lelkemen lévő lyukat,
de heges még az álmodozások miatt.

Most már csak bambulva nézem a lábam,
Élek abban, amit magamnak rajzoltam.
Eltemettem mindent, így még tudok élni.
Szárnyaszegetten, de tudok mosolyogni.