A mosolyod kiült az arcomra, végül oda fagyott,
A lelkemben megannyi borús érzés kavargott.
A térdeimet átöleltem, az eső hangja átszúrt,
Könnyekre fakaszt, hogy már minden elmúlt.
Valamikor vakító fényem most egy apró láng,
A hanyatló szívem maga a szomorúság.
Értetlenkedem, csak nézem az eget és sírok,
Hinni? Ezen a világon a legnehezebb dolog.
Hittem abban a butaságban, hogy: Örökké.
Hittem, hogy a befejezésem egy tündérmeséé.
A seb jobban és jobban fúródik a mellkasomba,
A magány már beférkőzött a rozoga álmaimba.
Egyedül fekszem le, és egymagam kelek,
Egyedül sétálok, teljesen egymagam élek.
A titkaimat a szél szárnyára bíztam,
A bánatomat az esővel együtt sirattam.
Én kutattam az elvesztett fény után,
Esdekeltem és könyörögtem bután.
Sosem haragudtam, csak annyira fájdalmas már...
Hogy elfelejtettél, ki tudja, örökre talán.
Nem nézett vissza rám senki sem, csak elhagytak,
a szívemből pedig vörös cseppek potyogtak.
Az időm elfogyott, már nem vagyokolyan erős,
Az én lelkem is sötét lett, borús és felhős.
Már nem akarok erős lenni, csak vegyél magadhoz,
Fogd meg a kezem, csak mondd, hogy ragaszkodsz!
Mondd, hogy érek még valamit, hogy kerestél.
Vágd a fejemhez, hogy te végig szerettél.
Üvölts velem, csak tudni akarom...
Csak érezni, hogy értelmes még a holnapom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése