Gudbáj!

Hagyj békén. Hagyd, hogy a maradék emlékeket elfelejtsem. hagyd, hogy felemelkedjek a porból, és végre tovább lépjek. Hagyd, hogy az életem elszakadjon tőled, mert már nincs egymásra szükségünk. Te elhagytál, én hagytam, hogy elhagyj. A hibák rám eső részét vállalom.
Boldog vagyok a te örömödtől, és kívánom, hogy mindig ilyen boldog legyél.
De nem velem.
És ezt te döntötted el.
Én pedig fejet hajtottam előtted. 

Az utolsó!

Mondd csak, te még látod azokat az álmokat, amiket együtt néztünk? Nem látod már, nem tudod felidézni. Az, amit egykor együtt néztünk, mára már csak az enyém lett.

Emlékszem az összes hazugságodra, amit te ígéretnek neveztél. És én elhittem. Naivan, bután és vakon hittem a te szavaidban, hiába égettem meg magam annyiszor. Jó volt elmerülni a kegyes hazugságban. Ha csak kicsit is, de jó volt elmerülni, egy kicsit lenyugtatni a felkavart elmém hullámait, kicsit felszabadítani a bordáimat a szívem ostromától.

Nem baj, ha utána újra összetörsz. Nem baj. Azért az apró nyugalomért megéri.

Gyűlölöm, hogy te ilyen könnyen magára hagyod az embereket. Már azt sem tudom, hogy hanyadjára írok miattad, hanyadjára szakítod ketté a szívem, hanyadjára sírok?

Már nem számolom, de azt hiszem ez lesz az utolsó.

Elmondjam az igazat?

Szerettelek. Szerettelek, olyannyira, hogy mindent félredobtam érted. A büszkeségem, a modorom, még a családomat is. Jobban szerettelek bárminél és bárkinél. A te alakod szent és sérthetetlen volt az életemben, féltem nélküled, féltem, hogy egy nap már nem tudhatlak a barátomnak, és már nem fogsz keresni.

Én túltettem magam mindenen. Túltettem magam azon, hogy összetörted az egyik testvéremet, én túltettem magam. Mindent elnéztem, mindig védtelek, mindig óvtam a hátad, mindig letöröltem a könnyeidet. Aztán te eltűntél.

Nem mondtál nekem semmit, nem mondtad, hogy haragszol, vagy nyugalomra vágysz, nem mondtál semmit. Gyáva voltál. Gyáva, önző és hazudtál nekem.

Nekem, érted? Pont nekem.

Teljes szívünkből készültünk a születésnapodra, tudtad? Napokig terveztük, könyörögtünk, hogy Kago velünk tartson, mi veled akartunk lenni, csak melletted. Nézni, ahogy örülsz, nézni, ahogy mosolyogsz, hallgatni, ahogy nevetsz. De te nem nevettél velem.

Akkor már nem felém mosolyogtál, akkor már nem én voltam az, akinek kitárod a szívedet. Iszonyúan fájt.

Végül te őt választottad. Bár, ez kérdés sem volt. Legalábbis a jeleid szerint.

Vele élsz, és én örülök, hogy boldog vagy. Tényleg. Én már beleszoktam egy olyan világba, ahol te nem vagy ott. Az én könnyeimet senki sem törli le, most sincs itt senki, hogy letörölje őket. Az én kezem senki sem fogta meg, hogy vezessen. Senki sem ült mellém, ahogy most sincs itt senki.

Én már beleszoktam ebbe a világba. Alakul az életem, élek még.

Minden nap hallottam rólad, minden nap tudtam, hogy hogyan viselted a hajad, tudtam, hogy milyen ruhában voltál, tudtam, ha álmos voltál, én tudtam mindent. Majdnem minden nap a házatok előtt sétáltam el.

Reménykedve néztem be az ablakon, hátha egyszer észreveszel, intesz, hogy várjalak meg, kijössz hozzám és megkérdezed: Hogy vagy? Minden rendben van?

Ha ezt megkérdezted volna tőlem, én sírva fakadtam volna, mert semmi sincs rendben. Átöleltelek volna.

De sosem állítottál meg, sosem írtad, hogy ha arra megyek, szóljak be, sosem hívtál fel. Teljesen magamra hagytál, tudod? Pont te hagytál engem magamra.

Azt hiszem, kicsit túlságosan függtem tőled.

Aztán szépen elteltek a hetek. Nem találkoztunk, néha írtál nekem a közösségi oldalon. Lassan két hónap telik el, és nem láttalak. Már nem hallok rólad, már nem tudom, hogy hogyan hordod a hajad, nem tudom, hogy jól alszol-e, vagy álmatlanság gyötör.

Nem tudok semmit.

Az elmém nyugodt, a szívem ütemesen ver a mellkasomban. Már elfogadtam. Sajnálom, hogy ennyi idő kellett hozzá, de elfogadtam. Az álmot megtartottam magamnak, én még üldözöm egy pár évtizedig.

Most már el tudlak engedni.

Most már mosolyogva integethetek, a régi, gyönyörű időket pedig egy gát mögé rekesztem.

Lassan húsz éves leszek. Két évtizedet tudhatok a sajátomnak. A következőkben nem szeretném, hogy újra ilyen fájdalmam legyen.

Ha egyszer, talán sírva hívsz fel, hogy szükséged van rám, kérlek, ne felejtsd el, hogy én mennyit sírtam, és nekem mennyire szükségem volt rád.

Ne felejtsd el, hogy a mi folyónk már nem egy mederben fut. Talán egy szigetet írunk körbe, talán egyszer újra összetalálkoznak, de lehet, hogy két teljesen más óceánt érünk el.

Hm.

Sosem voltam az a fajta ember, aki hamar feladja az álmait. Harcoltam, ha kellett eltapostam a gyengébbeket azért, hogy az én álmom közelebb kerüljön. Ha csak egy lépéssel is, de közelebb legyen hozzám. Mindkét kezemmel érte nyújtózkodtam, minden erőmmel meg akartam szerezni azt az álmot. Szeretettel éltem, határozottan, fájdalmak és kétségek nélkül. Már-már félelmetesen határozott voltam, tudtam, hogy merre kell indulnom. Tudtam, hogy az én életem túl gyors volt, de soha sem tudtam elfelejteni azt az álmot, ami minden éjjel a szívemre telepedett, amiért a legtöbbet küzdöttem.

Te voltál az. Te voltál az álmom. Mióta a csillagunk nem ragyog a hold korongja mellett, azóta nekem sincs semmim. Azóta feladom a dolgokat és képtelen vagyok küzdeni. Mosolyt akartam csalni az arcodra, ez volt minden vágyam. Azóta semmim sincs. Olyan volt, mintha egy pillanat töredéke alatt mindent kiirtottad volna belőlem. Mintha a világ egyik napról a másikra egy kicsit súlyosabb lett volna. 

Önző és hanyag lettem, miután elhagytál. Mintha megtörtél volna, mintha egyszerre elégetted volna azokat a rendíthetetlen érzelmeket, amik a te irányodba hajlottak.

Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit.

Persze az első koccanásnál széthullott az egész.

Aztán te elmentél. Elmentél úgy, hogy nem búcsúztál el, nem mosolyogtál, nem ígértél, csak egyet. A szerelemed egy olyan ígéret volt, amit eleve törötten adtál át nekem, én mégse vettem észre.

Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, nem kellene mást tennem, mint amit te tettél velem.

Eljött egy pont, és megszakadt valami. 

Azóta nem hiszek a könnyeknek. Értelmetlenek. Az igazi, kínzó fájdalom nem jár könnyekkel, ezt is megtanultam.

Onnantól fogva nem beszéltem róla, nem az ő mosolyával ébredtem fel minden reggel, nem érinthettem meg szabadon, és nem nézhettem. Ez a fajta elválás ugyanolyan végleges volt, mint a halál. És ugyanúgy fájt. Sőt, talán ez fájdalmasabb is volt.

A végén minden olyan egyszerű lesz. Minden, ami volt és ami lehetett volna. Kevesebb lesz a hamunál is az, ami egykor éles fájdalommal vágott a mellkasomba.

Túl sokat éreztem irántad, ezért túl sokat szenvedtem.

Megtanultam, hogy aminek vége, annak vége. Hiába kapaszkodok bele, hiába láncolom magamhoz, már nem lesz ugyan az.

Szép lassan megnyugodtam, idő kellett, de megnyugodtam.

Rájöttem, hogy nem az idő múlása segít a fájdalmon, hanem az, ha újra és újra átgondolom a dolgokat. 

Néha szavak nélkül kell megbocsátani. 

Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Igen, habár összetörtél, de felálltam és mosolyogva nézek rád.

Nincs többé szükségem a törött szerelmedre. 

My soul.

Nagyon fáj a szívem. Mintha ketté tört volna. És mindannyian tudjuk, hogy az egyik fele nálad van.

Szinte beleszakadok, annyira hiányzol. Nincs egy szavam sem, mert tudom, hogy te boldog vagy, és nekem ez mindennél fontosabb.

A lelkem romokban, csak az emlékeidbe kapaszkodom.
Nem érdekelnek a fájdalmaim, nem érdekel, hogy bántottál-e valaha, vagy sem, az sem érdekel, hogy mi hogyan lesz...
Csak annyit szeretnék, hogy elgyere hozzám, és azt mondd: 

Jöttem, mert hiányoztál.

Tudom, hogy a te életed teljes, a te életed jó... De az enyém nem az. Minden rosszra fordult, és minden, amit magamban építgettem, összedőlt.

Csend van, már fájdalmas csend.

Csak a billentyűzet kopog, ahogy tárgyi alakot öltenek a gondolataim, de nem tudom mindet szavakba önteni. Rég éreztem már ezt.

Ezt a ragacsos érzést. Mintha a környezetem is lassan sötét lenne.
Csend van. Sűrű, fájdalmas és néma csend. Átszövi a lelkem, teljesen belém ivódik. Magába szívja a hangom, és a lényem.

Nem hallom a hangjukat. 

A némaság lepelként szorul rám, és én elfogadom.

Jó helyen vagyok, itt, a mélyben. Én mindig jó helyen voltam, és mindig mosolyogtam.

És ez nem fog megváltozni akkor sem, ha ilyen mélyről nézek fel.
Ez sosem.

One Ok Rock? Welcome in my life!

Mit akarsz tőlem?!

Legalább engedd meg, hogy levegőt vegyek.

Mit akarsz látni?! Ami itt van a szemeid előtt?

Miben akarsz hinni?! Ezzel semmit sem intézel el...

Tartsd magad a szavaidhoz.

Ez nem jó...

Mit képzelsz, mégis hogy kerülsz ki ebből?

Vagy ez, vagy az?

Még mindig nem értem, mi ez az egész;

Egyszerűen csak nem tudom.

Mellettem vagy, velem együtt nevetsz...

Hé, te hazug!

Mégis mit képzelsz, hogy tudnál nélkülem élni?!

Annyira erősen próbáltalak megismerni,

Megismerni a belsődet, lelkedet.

Szemeidbe nézek, hogy érezzek bármit is.

Azt kívánom, hogy át tudjak törni hozzád,

De ez csupán egy reménytelen álom.

Olyan hideg minden...

Mellettem vagy, velem együtt mosolyogsz...

Fáradt vagyok, belefáradtam!

Mégis mit képzelsz, hogy tudnál nélkülem élni?!

Nincs hátra semmi,

Amiért vérünket onthatnánk.

A szívem nem képes ezt tovább elviselni.

Hé, te hazug!

Mégis mit képzelsz, hogy tudnál nélkülem élni?!

Hé, te hazug!

Tudnál mondani egyetlen egy okot, amiért itt kéne maradnom?

Elmúlt nem? Akkor búcsúzzunk!

Mi az, amit tehettem volna érted? És mi az, amit nem tettem meg?

Tudod, én hittem benned, a karom nyújtottam feléd, de te lassan hátrálni kezdtél- A repedés a szívemen még mindig nem hegedt be, noha a vérzést már sikerült elállítanom. Tisztában vagy azzal, hogy a szereteted nekem adtad, és így, ezek után, ahogy ellöktél, és a nekem adott érzéseidet kitépted, undorító volt.

Csak mosolygok ezen az egészen, mást nem nagyon tehetek.
Fájdalmas, hogy ilyen távolra szaladtál tőlem, már nem érzem, hogy melletted kellene maradnom. Fájdalmas, pedig egykor még a szívünk is együtt dobbant.

Tudod, én nem felejtettem el Őt. Te is ott voltál, te is ismerted, te is szeretted... 

Te is vele voltál egészen addig a pillanatig, míg már Ő nem volt velünk többé. Akkor most miért felejted el velem együtt?

Sosem beszélek róla, de ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok a hiányára, nem gondolok arra a temetőre, ami Őt őrzi. 

Az Ő távozása volt az, ami összezúzott mindent. Fel sem fogtam, még most sem tudom megérteni, pedig már három év telt el azóta. Mégis úgy érzem, mintha egy pocsékul rendezett filmben élnék.

Nem mondtam el senkinek sem, hogy kit veszítettem, nem mondtam el, hogy mennyire fájt, hogy mennyire tépelődtem, mennyire undorodtam magamtól.

Minden folyt tovább a megszokott medrében, én mosolyogtam, nevettem, de az űr, ami most is itt tátong a mellkasomban, még mindig üres és sötét.

Így, hogy eltelt ennyi idő...

Az a fájdalom elérte, hogy ragaszkodjak. És én ragaszkodok. Foggal-körömmel ragaszkodok azokhoz az apró dolgokhoz, amik, hacsak egy pillanatra is, de betöltik az üres mellkasom.

Ezekre szükségem van.

És a legszomorúbb az, hogy rád is szükségem lenne, de tudom, hogy már nem úgy folynak a dolgok, mint régen.

Anniyra hülye vagy!

Én.

A mosolyod kiült az arcomra, végül oda fagyott,

A lelkemben megannyi borús érzés kavargott.

A térdeimet átöleltem, az eső hangja átszúrt,

Könnyekre fakaszt, hogy már minden elmúlt.

Valamikor vakító fényem most egy apró láng,

A hanyatló szívem maga a szomorúság.

Értetlenkedem, csak nézem az eget és sírok,

Hinni? Ezen a világon a legnehezebb dolog.

Hittem abban a butaságban, hogy: Örökké.

Hittem, hogy a befejezésem egy tündérmeséé.

A seb jobban és jobban fúródik a mellkasomba,

A magány már beférkőzött a rozoga álmaimba.

Egyedül fekszem le, és egymagam kelek,

Egyedül sétálok, teljesen egymagam élek.

A titkaimat a szél szárnyára bíztam,

A bánatomat az esővel együtt sirattam.

Én kutattam az elvesztett fény után,

Esdekeltem és könyörögtem bután.

Sosem haragudtam, csak annyira fájdalmas már...

Hogy elfelejtettél, ki tudja, örökre talán.

Nem nézett vissza rám senki sem, csak elhagytak,

a szívemből pedig vörös cseppek potyogtak.

Az időm elfogyott, már nem vagyokolyan erős,

Az én lelkem is sötét lett, borús és felhős.

Már nem akarok erős lenni, csak vegyél magadhoz,

Fogd meg a kezem, csak mondd, hogy ragaszkodsz!

Mondd, hogy érek még valamit, hogy kerestél.

Vágd a fejemhez, hogy te végig szerettél.

Üvölts velem, csak tudni akarom...

Csak érezni, hogy értelmes még a holnapom...