Igen. Sajnos.

Az érzéseim.?

Nos, szépen lassan kezdenek helyreállni bennem. Kezdem felfogni a dolgokat, megérteni a másik embert. Időre volt szükségem, hogy tisztázni tudjam magamban a mostanában történteket. Tudom, hogy kik azok, akikre szükségem van, kik azok, akiket el kell engednem, és ki az, aki elhagyott.

Az utóbbi időben sok emberrel találkoztam. Úgy értem... Sokan léptek be az életembe, és sajnálatomra, távoztak is. Az érzéseim kusza tornádója lassan megszűnni látszik. Halványan ugyan, de azt hiszem, hogy ki tudom venni azt, hogy ki iránt és mi változott meg bennem.

Mert változtam. Belül.

 

Sok döntést hoztam az utóbbi napokban és hetekben. Olyan döntéseket, amiket soha sem fogok megmásítani.

 

Nem fogom hagyni magam, nem fog fájni többé semmi. Ha pedig mégis fájni fog, hát  úgy csinálok, hogy ne fájjon.

Soha többé nem fogok békülni. Soha.

Ha valaki bántani akar, bántson. De ne számítson rám többé. Legyen az akárki, anyám, apám, testvérem barátom... Én többet senkivel sem békülök.

Aki egyszer elhagyott, az elhagy újra.

Aki egyszer megbántott, a z újra megteszi.

Ha valaki megsíratott, az továbbra is meg fog síratni.

Mert ilyenek. Fájdalmas lesz, nehéz. De én nem engedem, hogy átsétáljanak az érzéseimen. Így is harcolok értük, nem akarom, hogy össze is legyenek törve.

Tudom, hogy mit akarok. Kit akarok. Hogyan akarom. Én tudom. Senki más.

FUCKIN PERFECT.!

Rossz útra tértem egyszer vagy kétszer. Rájöttem pár dologra a saját erőmből. 

Rossz döntések sorban...

Isten hozott a Zakkant életemben.!

Bántottak és félreértettek ezen a helyen. Én voltam a "Hölgyem, ez így helytelen." De ez sosem állított meg engem. Tévedés, hogy csak második lehetek. Alábecsülnek.!  Még itt vagyok! Soha nem fogom úgy érezni, hogy nem vagyok jobb a baszott tökéletesnél. Annyira aljas dolgokat mondok, amikor magamról beszélek.

Tévedtem. Megváltoztatom a hangokat a fejemben, többé nem fognak irányítani engem. Bonyolult dolog boldognak lenni, de én megcsinálom. Tele vagyok gyűlölettel, ez annyira fárasztó már nekem.

Már sikerült elkergetnem a saját démonjaimat.

Jó hazudozó voltam, de már meguntam az álcát.  Időpazarlás.

Ha csak egy kívánságom lehetne...!

Újra együtt akarom őket látni. Együtt akarok velük lenni, leülni úgy, hogy mindenki együtt van. Úgy akarok hazajönni, hogy nálunk vannak. Érezni akarom, hogy egy családba tartozunk.

Képes lennék bármiről lemondani ezért. Bármiről, ha ezzel el tudnám érni azt, hogy béke legyen.

Annyi mindenen változtatnék, ha visszamehetnék az időben. Elég lenne csak pár hónap. Csak ennyin múlna minden. Ennyi elég lenne ahhoz, hogy minden remek legyen.

Ha kívánhatnék egyet, nem többet, akkor azt kívánnám, hogy legyen minden olyan, mint ezelőtt a borzalmas helyzet előtt. Olyan nyugodt és békés. Csak  ennyi. Nem több.

Útelágazás. ~ ♥

 Nagyon szerettelek,
De itt az ideje elválnunk.
Mindennap csak civakodtunk.
Mostantól egyedül kell élnem.
Nem sírok többé.

Az az igazság, hogy ez így
Túl kemény, túl fájdalmas és magányos,
De ez mind csak azért van,
Mert erősnek tettetted magad.
Sajnálom.

Ostoba voltam, hogy azt gondoltam,
A végig képesek lennénk mosolyogni.
Ennek ellenére most csak sírni akarok.
Ezt hamar megértettem,

Mert egészen mostanáig
Oly sok arckifejezésedet láttam.
Nem arről van szó,
Hogy már nem érdekelnénk a másikat;
Sokkal inkább arról,
Hogy szem elől tévesztettük egymást.

"Hozd ki magadból a legjobbat!"

Könnyebb ezt mondani,
Majd a külön utainkon járni.
Isten veled, majd látjuk egymást!
Érezd jól magad!

Sosem foglak elfelejteni.
Isten veled!
Biztosan találkozunk még, ugye?
Ígéretünk jeléül

Összefonjuk majd kisujjainkat.

Lost in thought. ~

Manapság mit is nevezünk bizalomnak.? Talán azt, amikor a másik kezébe adjuk az életünket is.? Lelkünk minden apró titkát kiadjuk egy személynek.? Nem tudom, hogy én hogyan is definiálnám a bizalom jelentését. Valószínűleg hibásan. Már egyáltalán nem tudom, hogy mit kellene tennem, hová kellene fordulnom. Régen még tudtam. Még tisztában voltam vele, de most tényleg nem tudom.

Manapság mit is jelent az a szó, hogy szeretet? Azt hiszem, hogy nagyon sokan tudatlanul használják. Felszívják a boldogságot, mintha valami raktározható dolog lenne. Aztán kihányják. Nem bírják magukban tartani. Most még a szeretetet sem tudnám elmagyarázni. Túlságosan csalódott vagyok ehhez.

A legrosszabb párosítás, amikor bízunk, és szeretünk is. Ebben biztos vagyok. És az egyik legnagyobb dolgot, nem attól a személytől kapjuk meg, hanem mástól. Azt hiszem, hogy ebből fakad a csalódás.

A csalódás pedig olyan mérhetetlen erővel képes lerombolni mindent, hogy az hihetetlen. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire fájdalmas is. Rég csalódtam már.

Amikor a nővéremmel beszéltem, akkor is csalódtam, bár akkor rosszabb volt a helyzet. Ezerszer rosszabb. Akkor is azt mondtam, hogy régen csalódtam. A nővérem pedig ezt mondta, - Kell a rutin, nem? - Milyen okos.

 

Gyakran gondolok a régi időkre. Mennyivel más volt minden, most pedig itt vagyok egyedül. Az életem egyik fő tényezője pedig kint van, a nappaliban. 

 

Miko és az öcsém egy párt alkotnak.

 Örülök annak, hogy az öcsém szerelmes lett. Ráfért már. Az más tészta, hogy bennem mi zajlik le. Az senkit sem érdekel.

 

Miko azt mondta, hogy semmi sem fog változni, ugyan úgy mellettem lesz. De tévedett. A dolgok már most megváltoztak. Már most egyedül vagyok, de még sem vagyok szomorú. Örülök, hogy megvannak. Amúgy is, erős vagyok, nemde.? Erős, okos és pillangóhercegnő.

 

Kicsit szokatlan még, hogy Miko nálunk van, és nem velem van, nem  hozzám jön, nem miattam van itt. 

 

De ugyan, ezek csak hülye gondolatok, amiket ki tudok űzni a fejemből. Semmi érdemleges sincs bennük. Csak az én felfogásom kicsit fura. Ennyi az egész.

 

Továbbá...

 

Beteg vagyok. Nem tudom, hogy miért, de ár elegem van ezekből a szarságokból. Vagy vigyen el az a rákos dögvész, vagy hagyjon békén, de ne engedjen szenvedni.

Egy kibaszott zseni vagyok!

Igazából... nem számít, hányszor mormolom magam elé. Akár üvölthetem is, ahogy a torkomon kifér, egészen addig, míg velem szemben a tükör is darabokra nem törik, amiben önmagam bámulom kétségbeesetten, ez a tény akkor sem tűnik el, velem marad, és továbbra is fullasztóan telepszik rám, egy pillanatra sem eresztve engem.

Hetekig csak őrlődtem, miközben a szívem és az eszem kilátástalan harcot vívott bennem.

A magány még mindig földrengés módjára, alapjaimban ráz meg, miközben fogalmam sincs, a Pokol hét bugyra közül melyik és miért sújtott engem ezzel az egésszel. És hiába tagadom, vannak tények, amikkel szembe kell néznem, amiket el kell fogadnom, mert ez is én vagyok. És ki vagyok én ahhoz, hogy megtagadjam az igazságot?

Ahogy eddig is éltem az életemet, ezután is folytathatom.

Csak mosolyogjak megint, ahogy mindig is szoktam? Viseljek az arcomon bárgyú, üres vigyorokat, miközben majd hahotázom a saját néma hazugságaimon? Mert én így küzdök meg a fájdalmammal. Egyedül. A gondtalan, megtévesztő látszat, ami törhetetlen, mint az acél. És néha még én is elhiszem, hogy képes vagyok nevetni minden keserűségemen. Vajon tényleg egy ennyire nemtörődöm alaknak tartom én is magam, vagy ez is csak folyamatos tagadásomnak a része...? Honnan tudhatnám? Hiszen eddig az összes kérdésemet, és kételyemet egy apró kis helyre gyűjtöttem, mélyen elrejtve valahova a bordáim közé, a szívem alá, míg nem majd egy nap majd csak arra eszmélek fel, hogy kiszabadulva végigfolynak az arcomon, könnyekként patakozva a szemeimből.

Hiszen ki vagyok én, hogy megtagadjam az igazságot?

És mégis, napról napra, egyre csak halogatom, hogy megbirkózzak vele. Csak még egy napot hadd hazudjak magamnak. Csak még egy kicsit ne kelljen szembe néznem vele. Így most is megragadom a lehetőséget, elmosolyodok, jelezve, hogy minden rendben van. Hogy abszolút minden rendben van velem, és a legcsekélyebb mértékben sem vagyok összezavarodva.

De ha így van, akkor saját magamat majd mivel győzöm meg?

Akárhogy is, nem kell a saját cselekedeteimen tépelődnöm.

Azt hiszem, csak egy bizonyos ideig lehet ezt így játszani. Utána vagy idegesítővé válsz mások számára, vagy már te könyörögnél az alkalomért, hogy valaki lásson meg téged a hazugságok mögött.

A legtöbb ember ostoba. Hiszen ha csak elmosolyodom, ők máris megkapták az igazolását arról, hogy minden rendben van. Túl naivak, túl kétségbeesettek, könnyebb meggyőzni magukat arról, mennyire egyszerű is vagyok. És erős... Hogy én vagyok az, aki mindig ott van, ha kell; aki soha nem omlik össze, aki soha nem sír, akinek mindig van egy vicce, és akinek mindig van egy optimista szava másokhoz. Végülis ez így van.

Miért olyan nehéz elhinni, hogy magányosan én is tudok sírni, ha magam alatt vagyok; ha épp darabokra esek szét odabent?

Nem akarom, hogy mások lássák a könnyeimet, amiket magamért sírok.

De anélkül, hogy a tudomásukra hoznám, hogy mondjam meg az embereknek, hogy néha mégsem akarom, hogy magamra hagyjanak? Mint ahogy most is vágynék rá, hogy valaki karjai tovább öleljenek.

De nem fogok sírni. Mert nem akarok terhelni senkit. Annyira nem komoly, és annyira talán nem fáj, még akkor sem, ha belülről mégis egyre csak bomlaszt, ahogy átáramlik a sejtjeimen, és kiszívja az életet belőlem.

Nem sírok.

De ez az állítás most mégis súlyos érzelmektől nehéz, és nincs hozzá útmutató, hogy birkózzak meg vele; csak homályos, tétova sejtéseket, és teljes kétségbeesést kaptam.

A feszültség lassan már szikrázó csillagokként jár táncot a szemem előtt, miközben pillanatnyi felismerések pattannak szét az ürességben, amikbe akaratom ellenére is beleremeg az egész testem. Csend van.

Aztán végül érzem, amint a vállam lassan meggörnyed, ahogy megtörök a rám nehezedő súly alatt. A szempillám megrebben, a körvonalak homályosan folynak egymásba, és a külvilág megmagyarázhatatlan módon kezd remegni a tekintetem előtt.

Talán mégiscsak képes vagyok sírni.

Azt mondják, a csont és a bőr törékeny halmazán túl, mindenkiben ott van az a különös, szürkés anyag, ami az emberiség legnagyobb ajándékát foglalja magában: az intelligenciát. És most mégis eltűnődök azon, hogy akkor vajon mi történhetett velem, ha csak mély, és áthatolhatatlan ürességet érzek magamban. Mélységes nihilt, önmagam teljes megsemmisülését. Hogy a testem már pusztán csak izmokból és erek szövevényes hálózatából áll; és ott bent, ezek takarásában már nincs is más, mint a már megalvadt, és a még mindig csepegő vér magányos keringése.

És mégis, ezen az ürességen túl, ott legmélyen, van valami, ami érzésekért és érintésekért sóvárog... olyannyira, hogy ez a vágyakozás maga alá temet, mintha csak a semmi kis énemmel szembefeszülő hullám borítana el - és én végül megtörök. Szinte már érzem, ahogy a fejem lecsuklik, és a térdem találkozik a könyökömmel, ahogy többé nem engedelmeskedik nekem a testem, és én majd ott találom magam a földön, összezuhanva, mint egy szánalmas rongybaba.

De abban a pillanatban, mint mikor az óra perc mutatója mozdulatlan marad, de a másik tovaugrik egyet, hogy a csillagokat csókolva egy új napot köszöntsön, én mégis inkább megfordulok, és egy mosolyt küldök. Egy mosolyt, amiről már csak a fájdalom sugárzik, és egy könnyednek szánt mozdulattal kiáltja a világ arcába, hogy ez itt mindennek a vége. Egy mosolyt, ami csordultig telt reménytelenséggel, mikor már semmi más nem maradt. Egy mosolyt, ami nem több, mint egy üres, kiégett mozdulatsora az izmoknak és az ajkaknak.

Szóljak most? Öntsem szavakba ezt a vibrálást, és valljam meg, hogy most azt akarom, hogy megérintsenek? Ha kell, darabokra törve minden csontom, csak érjenek hozzám. Öleljenek át.

Napok, hetek, hónapok, mit többé meg nem kaphatok.

Hogy mi is történt az utóbbi pár napban? Talán ideje arról is írnom, nem csak a hülye érzéseimről.

Elsősorban is, lehet, hogy lesz munkám.! *o* Amit nagyon várok, és amit nagyon nagyon nagyon szeretnék.! A saját lábamra akarok állni. Elegem volt abból, hogy másoktól függjek. 

Ayu...

Nagyon hiányzik, és hiába beszélünk naponta, hiába hív, akkor is hiányzik. Egyszerűen minden idióta témáról órákat tudunk beszélni. A legféltettebb érzéseimet őrzi magában. Alig várom, hogy találkozzunk. Vele is, Satoval is. Sato egy másik baka lány, de annyira szeretem Őt is :3

Ráadásképpen sikerült lebetegednem is -.- (Y) Ki, ha én nem.?

Bementem Miksához, hogy segítsek neki, mert ő meg leesett a lépcsőn és sikerült meghúznia a bokáját, de úgy, hogy alig bírt ráállni. Eleinte még mankóval is elesett :c Az a lényeg, hogy nem tört, és már jól van.

Másnap megint mentem, és ott is aludtam, mert anyujáék vacsizni mentek.

Nem tudom, hogy mit ronthattam el, de valamit sikerült elrontanom. Éreztem, hogy Miksa fura velem, de nem náluk. Ott minden rendben volt. Hanem itthon, fészen. Aztén mondta, hogy olvassam el a blogját....

"Sokszor nem tudom hova tenni a gondolataidat.

Sokszor próbálok olyat mondani, amitől egy kicsit is elmosolyodsz, de rosszul esik, amikor ez is kudarcba fullad, mert csak rám nézel, de mintha tudomást sem vennél róla.

Mintha már ... nem lenne jó velem.

Tudom, hogy nem mondod, mi a baj.

Tudom, hogy nem lehet mindig mindenkinek jó kedve, de miért érzem azt, hogy miattam van.?

Ha nem mondod, én sem tudok másra gondolni.

Azt hittem, hogy mindent elmondasz nekem.

Viszont az, hogy ugyanazt ismételgetjük, értelmetlen.

A végén mindig ugyanoda kerülünk.

Szeretnék lépni, de ha elém rakod a kezed, úgy nem megy."

 

Nem tudom, hogy mivel sikerült kiérdemelnem ezt, talán elbambultam, és nem figyeltem a fontosabb pillanatoknál, vagy valami ilyesmi.

 

Csak nem értem, hogy miért én kapom ezeket a szavakat Miksától.? Én mellette vagyok, akármilyen hülyeséget elkövet. Mehet a maga feje után, de nem hibáztatom, ha elesik. Segítek neki felállni. És így is fájdalmat okozok.

 

Más akárhogy bánthatja őt. Kinevetheti, elveheti a legjobb barátját, akár a lelkébe is tiporhat... Ő akkor is jó marad Miksa szemében.

 

Tényleg nem értem, de ennek ellenére elfogadom. Igyekszek kijavítani ezt a hibámat is.

 

 Nem tudom, hogy mit adhatnék még. Neki adtam a szívemet is, az életem felét, a bizalmamat, a figyelmemet.  Sajnálom, ha nem elég. Nem tudom, hogy  mit tehetnék még. 

 

Ha adsz egy helyes irányt, amin elindulhatok... Akkor elindulok rajta úgy, hogy soha ne kelljen miattam szomorúnak lenned. Nem akarlak elveszíteni.