Egy kibaszott zseni vagyok!

Igazából... nem számít, hányszor mormolom magam elé. Akár üvölthetem is, ahogy a torkomon kifér, egészen addig, míg velem szemben a tükör is darabokra nem törik, amiben önmagam bámulom kétségbeesetten, ez a tény akkor sem tűnik el, velem marad, és továbbra is fullasztóan telepszik rám, egy pillanatra sem eresztve engem.

Hetekig csak őrlődtem, miközben a szívem és az eszem kilátástalan harcot vívott bennem.

A magány még mindig földrengés módjára, alapjaimban ráz meg, miközben fogalmam sincs, a Pokol hét bugyra közül melyik és miért sújtott engem ezzel az egésszel. És hiába tagadom, vannak tények, amikkel szembe kell néznem, amiket el kell fogadnom, mert ez is én vagyok. És ki vagyok én ahhoz, hogy megtagadjam az igazságot?

Ahogy eddig is éltem az életemet, ezután is folytathatom.

Csak mosolyogjak megint, ahogy mindig is szoktam? Viseljek az arcomon bárgyú, üres vigyorokat, miközben majd hahotázom a saját néma hazugságaimon? Mert én így küzdök meg a fájdalmammal. Egyedül. A gondtalan, megtévesztő látszat, ami törhetetlen, mint az acél. És néha még én is elhiszem, hogy képes vagyok nevetni minden keserűségemen. Vajon tényleg egy ennyire nemtörődöm alaknak tartom én is magam, vagy ez is csak folyamatos tagadásomnak a része...? Honnan tudhatnám? Hiszen eddig az összes kérdésemet, és kételyemet egy apró kis helyre gyűjtöttem, mélyen elrejtve valahova a bordáim közé, a szívem alá, míg nem majd egy nap majd csak arra eszmélek fel, hogy kiszabadulva végigfolynak az arcomon, könnyekként patakozva a szemeimből.

Hiszen ki vagyok én, hogy megtagadjam az igazságot?

És mégis, napról napra, egyre csak halogatom, hogy megbirkózzak vele. Csak még egy napot hadd hazudjak magamnak. Csak még egy kicsit ne kelljen szembe néznem vele. Így most is megragadom a lehetőséget, elmosolyodok, jelezve, hogy minden rendben van. Hogy abszolút minden rendben van velem, és a legcsekélyebb mértékben sem vagyok összezavarodva.

De ha így van, akkor saját magamat majd mivel győzöm meg?

Akárhogy is, nem kell a saját cselekedeteimen tépelődnöm.

Azt hiszem, csak egy bizonyos ideig lehet ezt így játszani. Utána vagy idegesítővé válsz mások számára, vagy már te könyörögnél az alkalomért, hogy valaki lásson meg téged a hazugságok mögött.

A legtöbb ember ostoba. Hiszen ha csak elmosolyodom, ők máris megkapták az igazolását arról, hogy minden rendben van. Túl naivak, túl kétségbeesettek, könnyebb meggyőzni magukat arról, mennyire egyszerű is vagyok. És erős... Hogy én vagyok az, aki mindig ott van, ha kell; aki soha nem omlik össze, aki soha nem sír, akinek mindig van egy vicce, és akinek mindig van egy optimista szava másokhoz. Végülis ez így van.

Miért olyan nehéz elhinni, hogy magányosan én is tudok sírni, ha magam alatt vagyok; ha épp darabokra esek szét odabent?

Nem akarom, hogy mások lássák a könnyeimet, amiket magamért sírok.

De anélkül, hogy a tudomásukra hoznám, hogy mondjam meg az embereknek, hogy néha mégsem akarom, hogy magamra hagyjanak? Mint ahogy most is vágynék rá, hogy valaki karjai tovább öleljenek.

De nem fogok sírni. Mert nem akarok terhelni senkit. Annyira nem komoly, és annyira talán nem fáj, még akkor sem, ha belülről mégis egyre csak bomlaszt, ahogy átáramlik a sejtjeimen, és kiszívja az életet belőlem.

Nem sírok.

De ez az állítás most mégis súlyos érzelmektől nehéz, és nincs hozzá útmutató, hogy birkózzak meg vele; csak homályos, tétova sejtéseket, és teljes kétségbeesést kaptam.

A feszültség lassan már szikrázó csillagokként jár táncot a szemem előtt, miközben pillanatnyi felismerések pattannak szét az ürességben, amikbe akaratom ellenére is beleremeg az egész testem. Csend van.

Aztán végül érzem, amint a vállam lassan meggörnyed, ahogy megtörök a rám nehezedő súly alatt. A szempillám megrebben, a körvonalak homályosan folynak egymásba, és a külvilág megmagyarázhatatlan módon kezd remegni a tekintetem előtt.

Talán mégiscsak képes vagyok sírni.

Azt mondják, a csont és a bőr törékeny halmazán túl, mindenkiben ott van az a különös, szürkés anyag, ami az emberiség legnagyobb ajándékát foglalja magában: az intelligenciát. És most mégis eltűnődök azon, hogy akkor vajon mi történhetett velem, ha csak mély, és áthatolhatatlan ürességet érzek magamban. Mélységes nihilt, önmagam teljes megsemmisülését. Hogy a testem már pusztán csak izmokból és erek szövevényes hálózatából áll; és ott bent, ezek takarásában már nincs is más, mint a már megalvadt, és a még mindig csepegő vér magányos keringése.

És mégis, ezen az ürességen túl, ott legmélyen, van valami, ami érzésekért és érintésekért sóvárog... olyannyira, hogy ez a vágyakozás maga alá temet, mintha csak a semmi kis énemmel szembefeszülő hullám borítana el - és én végül megtörök. Szinte már érzem, ahogy a fejem lecsuklik, és a térdem találkozik a könyökömmel, ahogy többé nem engedelmeskedik nekem a testem, és én majd ott találom magam a földön, összezuhanva, mint egy szánalmas rongybaba.

De abban a pillanatban, mint mikor az óra perc mutatója mozdulatlan marad, de a másik tovaugrik egyet, hogy a csillagokat csókolva egy új napot köszöntsön, én mégis inkább megfordulok, és egy mosolyt küldök. Egy mosolyt, amiről már csak a fájdalom sugárzik, és egy könnyednek szánt mozdulattal kiáltja a világ arcába, hogy ez itt mindennek a vége. Egy mosolyt, ami csordultig telt reménytelenséggel, mikor már semmi más nem maradt. Egy mosolyt, ami nem több, mint egy üres, kiégett mozdulatsora az izmoknak és az ajkaknak.

Szóljak most? Öntsem szavakba ezt a vibrálást, és valljam meg, hogy most azt akarom, hogy megérintsenek? Ha kell, darabokra törve minden csontom, csak érjenek hozzám. Öleljenek át.