Igen. Sajnos.

Az érzéseim.?

Nos, szépen lassan kezdenek helyreállni bennem. Kezdem felfogni a dolgokat, megérteni a másik embert. Időre volt szükségem, hogy tisztázni tudjam magamban a mostanában történteket. Tudom, hogy kik azok, akikre szükségem van, kik azok, akiket el kell engednem, és ki az, aki elhagyott.

Az utóbbi időben sok emberrel találkoztam. Úgy értem... Sokan léptek be az életembe, és sajnálatomra, távoztak is. Az érzéseim kusza tornádója lassan megszűnni látszik. Halványan ugyan, de azt hiszem, hogy ki tudom venni azt, hogy ki iránt és mi változott meg bennem.

Mert változtam. Belül.

 

Sok döntést hoztam az utóbbi napokban és hetekben. Olyan döntéseket, amiket soha sem fogok megmásítani.

 

Nem fogom hagyni magam, nem fog fájni többé semmi. Ha pedig mégis fájni fog, hát  úgy csinálok, hogy ne fájjon.

Soha többé nem fogok békülni. Soha.

Ha valaki bántani akar, bántson. De ne számítson rám többé. Legyen az akárki, anyám, apám, testvérem barátom... Én többet senkivel sem békülök.

Aki egyszer elhagyott, az elhagy újra.

Aki egyszer megbántott, a z újra megteszi.

Ha valaki megsíratott, az továbbra is meg fog síratni.

Mert ilyenek. Fájdalmas lesz, nehéz. De én nem engedem, hogy átsétáljanak az érzéseimen. Így is harcolok értük, nem akarom, hogy össze is legyenek törve.

Tudom, hogy mit akarok. Kit akarok. Hogyan akarom. Én tudom. Senki más.