.!!!!

Azt mondta nekem, hogy szeret. Szeret, tehát elfogadta az összes hibámat, a hülyeségeimet, a hisztijeimet, a kemény szavaimat.

Azt mondta, hogy szeret...

Talán a lelkem akarta így, talán nem, de ahogy ezt felfogtam, szép lassan beleszerettem. Azt akartam, hogy boldog legyen. Ez a szerelem nem olyan, mint az előzőek. Ez a szerelem egy bizalmas barátságra épült, stabil érzésekkel, stabil bizalommal. És ez benne a legszebb. Így is megmaradtunk barátoknak. Sosem lennék képes arra, hogy elengedjem magam mellől. Ez az érzés most biztosabban van a szívemben, mint az, hogy ki is vagyok én.

Az élet kegyetlen, és rengeteg csalódást okoz. Érzelmi, szerelmi, anyagi.... Megannyi csalódást.

Talán bennem van a hiba, hogy tudom, hogy más is szeret engem, de én azt nézem, hogy én és ő hogyan lehetnénk boldogok? Ez önzőség? Tudom, hogy más boldogtalan azért, mert én boldog vagyok, tudom, hogy másnak fáj az, hogy mosolygok. De ha megakarnék felelni mindennek és mindenkinek, akkor valószínűleg már öngyilkos lettem volna.

Hibás vagyok? Hibásak a gondolataim? Meglehet. De tudom, hogy mit akarok. Egy életem van, és nem mondok le a saját boldogságomról. Ha lenne két életem, megtenném.! Megtenném. De nincs. Kevés az időm arra, hogy mások boldogságát helyezzem a sajátom elé.

Gyönyörű érzés, hogy szeretnek engem, csodálatos érzés, hogy valahol önmagam lehetek. De nem gondolok a fájdalomra, amit másnak okozok. Nem adok neki felesleges reményt, amikor tudom, hogy sosem leszünk együtt.

Kegyetlen vagyok? Önzőek és elcseszettek az elvárásaim? Talán. De ha majd a halálomkor visszapörgetem magamnak az eseményeket, sosem fogom azt mondani, hogy "Mi lett volna, ha...? " Mert nincs ilyen opció. Tudni fogom, hogy boldog voltam, és nem bánok meg semmit sem. Az idő olyan gyorsan eltelik, hogy szinte észre sem vesszük.

Ha szeretnek engem, érezni akarom. Ha el akarnak lökni, hát lökjenek. Ha sírnom kell, megteszem. Mert ez az egy életem. És ez az ENYÉM.!