Egy bolond fiu miatt... nevetseges.

Mondd csak... Tudod milyen a fajdalom? Tudod milyen az, amikor mar nem tudsz sirni, mert ugy erzed, felesleges? Amikor osszeomol benned minden, nem hallassz, nem latsz, csupan bamulsz magad ele, es egy csepp konny sem folyik le az arcodon?

Nem erzel semmit sem magadban, nem erzed a szived, nem latod semminek sem az ertelmet.

Olyan, mintha kiurult volna minden. Minden mosolyod, amit kipreselsz magadbol, a lelked egy drabkaja, minden nevetes, amit produkalsz, csupan groteszk maszmaszk, a sirasod netovabbja. Keresel valami mondanivalot, de a szavak nem esnek a szadra. Probalsz ugy tenni, mintha jol lennel, csak azert, hogy mas ne lassa a nyilvanvalot: feladtad.

Amikor nem talalod a helyed, a halkan elsuttogott szavaid elvesznek a paras levegoben.

Nem hiszel semmit, nem gondolsz semmit, nem tudsz semmit. Csak letezel.

Erot keresel, probalsz meglatni olyan dolgokat, amik adhatnak egy kis lokest, de mindig olyat fedezel fel, ami inkabb ujra a foldbe dongoli a lelked. Probalnal kpaszkodni. Mindegy mibe, csak kapaszkodhass. Egy emlekbe, egy hazug igeretbe, amirol tudod, hogy kozel sem igaz. 

Mar nem tudod mit tegyel. Hova fordulj, hol letezz. Csak azt tudod, hogy ures vahy. Ures, szintelen, kiegett. Es hazug. Inkabb mosolyogsz, de nem engeded, hogy mas meglasson igy. Ilyen csupaszon, erzelmileg mesztelen. Hinni akarsz?

Mondd csak... Van hited?

Ne a mosolyoknak higgy. Azok gyakran hazugok. Ne a szavaknak. Sosem igazak. Higgy abban, ami egy kis megnyugvast ad.

Nem kell erosnek lenned. Nem kell mindig torhetetlennek mutatnod magad.

Fajhat valami, amitol sirunk. Fajhat valami olyannyira, hogy erre az emberi tulajdonsagra is keptelenek vagyunk.

Sok fele fajdalom ert, er, es meg mennyi fog erni.

       Lesz olyan, amikor elpattan valami. Lesz olyan, amikor vegleg osszeroskadsz. Mindig lesz nagyobb fajdalom.annal, mint amit erzunk.

Ijesztő a magasság egy olyan madárnak, aki épp csak megtanult repülni.

Egyre többször törsz be az elmémbe, és hirtelen arra eszmélek, hogy ott vagy. Hirtelen elfelejtek dolgokat, elég, ha rám mosolyogsz.

Hirtelen üressé válik a világ, hacsak megfogod a kezem.

Hirtelen ellenem fordul a szívem, ha azt mondod, szeretsz engem.

Azt hiszem, beléd szerettem. 

A mosolyodba, a komolytalan viselkedésedbe, abba az egy, ártatlan félrecsúszott puszidba.

Azt hiszem, teljesen elvetted az eszemet. 

Ai shite iru.

A szívem mélyéről.

Tudod, hogy miken mentem keresztül? Mondd csak, van fogalmad arról, hogy mit műveltél velem? hiszem szerettelek,érted? Szerelmes voltam beléd, és habár nincs ínyemre, de a mai napig szeretlek.
A sors baszott így ki velem, hm? Ő csinálta ezt az egészet?
Hogy mondhattad nekem azokat? Hogy bánthattál engem ennyire? A kezedbe adtam mindent, és nem kértem cserébe semmit sem. Csak annyit, hogy ne tedd tönkre. Nem volt nagy kérés.Ha nem kellett volna, elég lett volna az is, hogyha visszaadod. De nem. Te helyette darabokra szedted, összetépted, megölted.... Megölted a szívemet!
Mivel érdemeltem ezt ki?
Én csak... boldog akarok lenni.

Miko...

Egyedül vagyok ezzel? Csak én érzem ezt a hiányt? Mondd csak, neked nem hiányzom? Hiszen ott voltam, hiszen megtettem, hiszen segítettem, pont úgy, ahogy te itt voltál, ahogy te megtetted, ahogy te segítettél. 

Barátok voltunk, sőt, testvérek, a barátságunk tele volt szerelemmel, olyan szerelemmel, amit csak a testvérek éreznek egymás iránt. Hová lett az a féltés, az a tűz? 

Hová lettek az elhagyott szavak? Eltapostuk volna mindet? Eltapostuk azokat a virágokat, amiket egymás mellkasába ültettünk volna? Hiszen... mi barátok voltunk.

Mindig a fejemben vagy, mindig gondolok rád, mindig érzem az ürességet: te már elmentél.

Ennyi hibát követtem volna el? Őszintén mondom, nem tudom, hogy mit tettem, de ha tettem is valamit, akkor sajnálom. Hiányzok neked?

Hiányzik az, hogy láss, vagy beszélj velem? Nem hiányzik, hogy segítsek neked? Nem hiányzik valaki... aki én vagyok?

Nekem hiányzol.

Amikor beakadt módra nevettél.

Amikor berúgtál és nem tudtál semmiről sem.

A hülye beszólásaid.

A bolond vicceid.

Amikor mindig az arcom mögé néztél.

Amokor megkérdezted, hogy mizu? És megvártad a választ.

Hiányzik valaki, aki te vagy.

:)

Könnyen elszomorodhatok, ha látom, ahogy a romlás elmém felszínén billeg. A nap utolsó sugarai fénylenek a piláimon, vagy épp az ellenkezője?  Könnyed sebek borítják a szárnyaimat, képtelen vagyok megemelni az arcom. Elveszítettem valamit, vagy elhagyott valami? Vajon az űr, ami szétmarja a belsőmet, meg fog valaha szűnni?

Kérdések tömkelege özönli el elmém legeldugottabb szegleteit, halott képek cikáznak, amiket nevetve követik az imádott hangok. Amerre járok, a föld megremeg és összedőlnek az álmok. Sötét szemekkel állok, a fekete esőben, mely elmossa minden földi bűnömet. 

Meghaltam.

A vállamon szét tépett angyalok ülnek, vérük forrón borítja be a lelkem. Minden, amit tettem, minden, amit gondoltam, minden amit éreztem elégett abban a tűzben. A tűzből nem marad semmi sem. Minden fekete. Itt, a mellkasomban. Belül.

Vajon vár rám még valami? Vajon minden fájdalom, amit kaptam, minden, amit magamnak okoztam, minden újra megtörténik velem, ha meghalok?

Bántottam másokat, amiket csak azután láttam, hogy megtettem. Elveszettnek érzem magam, nem látom, hogy számomra van-e holnap. A magány nevetve ölelt körül, beleivódott a napjaimba, és én hagytam.

Nem hazudtam, amikor azt mondtam: érzem az örökké valóságot.

Én mindig melletted maradok. Ott bent fogok dobogni, ha te már nem dobogsz bennem.

Az elejétől a végéig minden szavam neked szólt, hogy ne engedd el a kezeimet. A közös álmunk, ami összefonta az ujjainkat, most mindkettőnket elmosott.

Emlékezni fogok, hogy mit veszítettem. A szívembe döftél. Mert te is tudod mit jelent, elveszíteni egymást.

Vaéahogy...

Magától indul el értem már én

Csend közöny sötét korán éj hideg fekete mint a szén

Merre tova venni egy nagy levegőt azt start el

A tükörnek nem hazudhatsz nincs az a pénz nincs barter

Ki az aki számít minden kiszámolható

Az élet kiszámítható ki ilyet állít egy rigó bölcs ki hallgat

Állóvizek pocsolyák de langyosak

Ki az akit felhívhatsz ha gond van add a mancsodat

Repülni a nap felé az első szó gesztusok

Az ismeretlen csábít ha kíváncsi vagy megtudod

Elhozni kipróbálni belevágni vágyom rá

Legyen egy kis bátorság a barátok a hátország

Az élmények töltenek az üzenet nem kódolt

A múltban él ki úgy hiszi régen minden jobb volt

Megy magától hidd el főleg ha nem kavarod

Nem parázni rá nyugalom – majd lesz valahogy

Valahogy mindig volt valahogy mindig lesz

Így állok mindenhez a sors mindent elrendez

Nincs megírva semmiféle nagykönyv

A sok élmény feltölt a jelszó ne add föl

Csak dobd el jó messzire a kockákat

Itt az nyeri a játékot aki bátor és kockáztat

Lehet hogy nagy a tét túl mély a szakadék

De feletetted a szabad ég ne másért most magadért

Állj ki lazán merj gondolni tervezni

Ismeretlen vizekre evezni bennük elveszni

Ne bánkódj soha azon ami nincs már

Meg nem lehet a tiéd mert holnap egy újabb kincs vár

Az élet attól szép hogy kiismerhetetetlen

A lehetetlen az a szó mit rég el is temettem

Magadba bízz mindig és ne az istenekben

Ideje hogy indulj mert vár az ismeretlen

Elindultál valahol de semmi sem a régi már

Mi egykoron még inspirált mára már csak irritál

Vége van hinni kár az élet ami diktált

Az életed ami csak egy darabra limitált

Méltósággal lelépni az nagyon kemény mi

De attól igaz egy barát hogy ezt is megérti

Nincs miért ha minden kiégett már legbelül

Jóban-rosszban együtt de holnaptól egyedül

Elválás és elvárás szenvedély vagy szenvedés

Kell-e még több ennél hogy magaddal szembe nézz?

Büszkeség és megbánás jelen van mindkettő

Kézen fogva kísérnek végig majd innentől

Egységben az erő!Időtálló ritkaság

Rossz döntés ledöbbenés rozsdás színhasáb

Megszáradt a festék ezt már hiába kaparod

Ahogy akarod tesa majd lesz valahogy. ~

I can fly...

Hagyd figyelmen kívűl. A könnyeid érdemtelenek.

Emeld meg a kezed! Tartsd meg a tested, ne ess vissza! Nem teheted, nem lehetsz ennyire gyenge! Te nem ilyen vagy!

Nyomd fel a tested, ne törődj azokkal a hülye könnyeiddel!

Ez az. Így kell ezt! Ne merj visszaesni! Nézz fel. Nézz az égre! A felgőkk könnyei lemossák a piszkot az arcodról. Elég volt a biggyesztésből! Gyerünk, állj fel! Állj meg a saját       lábadon! Egyensúlyozz, még egy ilyen vihar nen dönthet le a lábadról!

Egyenesedj ki! Nyújtsd ki a lábad! Gyerünk, húzd ki magad!

Hagyd békén a hajad, most nem kell vele foglalkoznod! Emeld fel a fejed, nézd... Az eget nézd! Tiszta. Olyan, mint Te.

Nyisd ki a szemed, láss... Látod? Állsz. Már nem vagy mocskos, már nem vagy sebzett sem. Érzed? A szíved az. Dobog, folyamatosan ostromolja a bordáidat. Még képes szeretni.

Nézz rám, a lelked vagyok. Látsz engem? Még fontos vagy! A szemeid fényesek. Nézd, az ajkaid is mosolyra görbülnek. Ha mocskos is voltál, már nem vagy az.

Lépj. Ne félj, gyere, lépj felém. Lépj az új felé, lépj a mosoly felé. A megbocsájtás felé.

Soha ne engedd, hogy eltántorítsanak a félelmek.

Soha.

sugar Pain.

Ha kígyóvà változnál, és szíveket ennél, és azzal a szàjjal, amivel gyilkolsz, azt kiabàlnàd: szeretlek, vajon én is visszakiabàlnàm, szeretlek, úgy, ahogy ma is?

Az én szívem már kopár, magányos és megtört. A falak, market èn húztam magamköré, nem akarnak ledőlni. Csak állnak, èn pedig a tövükben ülve sírok.

Egyedül.

Minden nap olyan, mintha egy picit meghalnék. Fájdalommal teli és szomorú. A falat nem mássza meg senki, én pedig nem tudom lerombolni. Túl erősek, túl magabiztosak.

Olyan egyedül vagyok, itt minden sötét. Nem tudom, hogy hol az a fény, amiben régen éltem, nem tudom, hogy hová tűnt, azt sem, hogy ki hoznâ nekem vissza.

Senki.

Ahhoz nem vagyok elég értékes. Kényszeres mosolyok közt élek, a sötétség ölelő karként fog közre. És én a karjaiba simulok.

Aztán megértek mindent, megértem, hogy nem lehet minden olyan, mint amilyennek szeretném.

És aztán egyedül maradok, de második esélyt senkinek sem adok.

Magányosan, egyedül sétálok. A fal tövénél ülve.

Zokogva.

tilos.

Ne akarj bántani, mert megsértelek. Ne akarj elhagyni, mert fájdalmat okozok. Elég nagy vagyok, én megállok a saját lábamon, és neked nagyon fog fájni, ha csak a hátamat mutatom. Többé nem engedem, hogy bánts, nem békülök, és nem felejtek. Ne hidd azt, hogy azért, mert mosolygok rád, minden rendben van veled és velem.

apró gondolatok.

Idővel a fájdalom visszahúzódik, csendben várakozik, lassan azt hiszem, el is múlt, aztán újra elborít és bosszút áll rajtam, amiért biztonságban mertem magam érezni. 

Minden nap, minden percében félek. Félek, hogy meggondolod magad, félek, hogy egyedül maradok. A félelem felemésztette azt a szeretetet, amit egykor irántad éreztem. 

Soha nem dobbant úgy a szívem, ahogy érted dobbant, és soha nem mosolyogtam úgy, mint ahogy rád mosolygok, és soha senki nem volt még olyan hülye, mint te!

kérlek.

Hogy mit akarok, nem tudom. Annyira kusza lett minden, és én újra gyenge lettem. Annyira egyedül vagyok, annyira rossz, annyira fájdalmas.

Elszomorodom, amikor az üres szobámra, a buta gondolataimra, és a szánalmas szivemre gondolok. 

Az érzéseim egymásnak koccannak, és nincs senki sem. Aki megsimogatná a hegekkel borított lelkemet.

A sötétség a mellkasára húz.

Beszélni akarok. Elmondani, hogy fáj, hogy egyedül vagyok, elmondani, hogy nem akarok egymagam maradni! 

Kérlek... Fogd meg a kezem.

Én!

elégvolt a lelki sérüléseimből igaz?
Hát, már nekem is. Már sok, és már túl sokat kaptam a "barátaimtól". Köszipuszi.
Azthiszem megváltoztam :33 Persze, TOP-mániákus-YAOI-függő-Ruki-fanatikus-biszexuális kis köcsög vagyok még mindig, de úgyértem, a hozzáállásom megváltozott.
Nyíltabb vagyok, és igaz, nem jó értelemben, de közömbös is. Van olyan dolog, ami már nem tud fájni, amit kiírok, ami már nem tud fájni. Nem tudom minek köszönhetem. Talán túl sokat fájtak a dolgok és most a homlokomra ragasztottam a FUCK OFF feliratot? *-* Sok embert kizártam az életemből, és teret engedtem az új embereknek :3 Áginak :3
Állatkirályzsír.
O, je, sulikázok is. Van egy osztálytársam, Ági, aki annyira meseszép, hogy ToooooooooooT! Ami furika, hogy érdeklődik irántam :o Nagyon okos nő, csak tőlem 8 évvel idősebb XDD Bár én 20nak néztem xddd
A légyeg az, hogy okos vagyok és szarok a helyesírásra.
Jajka.
Mindegy xd
Nooooooo, nömrégen átléptem a dupla X küszöbét :33 Itthon iszogattunk, tortáztunk, és kaptam telefont is . Kicsit sokalltam, de azért skdngédfakhéadfsédf örülke.
Nooo, estére elmentünk kocsmázni nővéremmel, öcsémmel és sógornőmmel. Hát.. khm... IIHM. Oké, tovább!

Naaagy sikernek örvend az új írásom *-* A Fekete ruhás menyasszony *o* És még nekem is tetszik. Hm. Zseni vagyok.
Az utálóim listájára is feltehetek pár új emberkét, bár valaki az Utálom listára is felkerült :DDD
Tudod, Virágszál, BŐ NYÁLLAL :DDDDDDDDD
Nos szóval..
Jövőhétszombaton Kagóval ünneplés és Sora nálam tente *-* Hát... igen. Csak 4en leszünk... ugye, de nem baj. Hátha kitolja magát Dániel is. A barátaimnak ott a helyük! Elvégre, csak húsz lettem, basszameg a mocskoskurvaélet!
Nóóóóóóós, jajka, nem tudok mit írni :33333 Ode, fekete lettem :v na basszameg, nemsokára műszempilláshoz megyek, mert ekkora cég vagyok. xd
jajka, megyek, me öcsi cigizik :v gúdbáj nép!

Gudbáj!

Hagyj békén. Hagyd, hogy a maradék emlékeket elfelejtsem. hagyd, hogy felemelkedjek a porból, és végre tovább lépjek. Hagyd, hogy az életem elszakadjon tőled, mert már nincs egymásra szükségünk. Te elhagytál, én hagytam, hogy elhagyj. A hibák rám eső részét vállalom.
Boldog vagyok a te örömödtől, és kívánom, hogy mindig ilyen boldog legyél.
De nem velem.
És ezt te döntötted el.
Én pedig fejet hajtottam előtted. 

Az utolsó!

Mondd csak, te még látod azokat az álmokat, amiket együtt néztünk? Nem látod már, nem tudod felidézni. Az, amit egykor együtt néztünk, mára már csak az enyém lett.

Emlékszem az összes hazugságodra, amit te ígéretnek neveztél. És én elhittem. Naivan, bután és vakon hittem a te szavaidban, hiába égettem meg magam annyiszor. Jó volt elmerülni a kegyes hazugságban. Ha csak kicsit is, de jó volt elmerülni, egy kicsit lenyugtatni a felkavart elmém hullámait, kicsit felszabadítani a bordáimat a szívem ostromától.

Nem baj, ha utána újra összetörsz. Nem baj. Azért az apró nyugalomért megéri.

Gyűlölöm, hogy te ilyen könnyen magára hagyod az embereket. Már azt sem tudom, hogy hanyadjára írok miattad, hanyadjára szakítod ketté a szívem, hanyadjára sírok?

Már nem számolom, de azt hiszem ez lesz az utolsó.

Elmondjam az igazat?

Szerettelek. Szerettelek, olyannyira, hogy mindent félredobtam érted. A büszkeségem, a modorom, még a családomat is. Jobban szerettelek bárminél és bárkinél. A te alakod szent és sérthetetlen volt az életemben, féltem nélküled, féltem, hogy egy nap már nem tudhatlak a barátomnak, és már nem fogsz keresni.

Én túltettem magam mindenen. Túltettem magam azon, hogy összetörted az egyik testvéremet, én túltettem magam. Mindent elnéztem, mindig védtelek, mindig óvtam a hátad, mindig letöröltem a könnyeidet. Aztán te eltűntél.

Nem mondtál nekem semmit, nem mondtad, hogy haragszol, vagy nyugalomra vágysz, nem mondtál semmit. Gyáva voltál. Gyáva, önző és hazudtál nekem.

Nekem, érted? Pont nekem.

Teljes szívünkből készültünk a születésnapodra, tudtad? Napokig terveztük, könyörögtünk, hogy Kago velünk tartson, mi veled akartunk lenni, csak melletted. Nézni, ahogy örülsz, nézni, ahogy mosolyogsz, hallgatni, ahogy nevetsz. De te nem nevettél velem.

Akkor már nem felém mosolyogtál, akkor már nem én voltam az, akinek kitárod a szívedet. Iszonyúan fájt.

Végül te őt választottad. Bár, ez kérdés sem volt. Legalábbis a jeleid szerint.

Vele élsz, és én örülök, hogy boldog vagy. Tényleg. Én már beleszoktam egy olyan világba, ahol te nem vagy ott. Az én könnyeimet senki sem törli le, most sincs itt senki, hogy letörölje őket. Az én kezem senki sem fogta meg, hogy vezessen. Senki sem ült mellém, ahogy most sincs itt senki.

Én már beleszoktam ebbe a világba. Alakul az életem, élek még.

Minden nap hallottam rólad, minden nap tudtam, hogy hogyan viselted a hajad, tudtam, hogy milyen ruhában voltál, tudtam, ha álmos voltál, én tudtam mindent. Majdnem minden nap a házatok előtt sétáltam el.

Reménykedve néztem be az ablakon, hátha egyszer észreveszel, intesz, hogy várjalak meg, kijössz hozzám és megkérdezed: Hogy vagy? Minden rendben van?

Ha ezt megkérdezted volna tőlem, én sírva fakadtam volna, mert semmi sincs rendben. Átöleltelek volna.

De sosem állítottál meg, sosem írtad, hogy ha arra megyek, szóljak be, sosem hívtál fel. Teljesen magamra hagytál, tudod? Pont te hagytál engem magamra.

Azt hiszem, kicsit túlságosan függtem tőled.

Aztán szépen elteltek a hetek. Nem találkoztunk, néha írtál nekem a közösségi oldalon. Lassan két hónap telik el, és nem láttalak. Már nem hallok rólad, már nem tudom, hogy hogyan hordod a hajad, nem tudom, hogy jól alszol-e, vagy álmatlanság gyötör.

Nem tudok semmit.

Az elmém nyugodt, a szívem ütemesen ver a mellkasomban. Már elfogadtam. Sajnálom, hogy ennyi idő kellett hozzá, de elfogadtam. Az álmot megtartottam magamnak, én még üldözöm egy pár évtizedig.

Most már el tudlak engedni.

Most már mosolyogva integethetek, a régi, gyönyörű időket pedig egy gát mögé rekesztem.

Lassan húsz éves leszek. Két évtizedet tudhatok a sajátomnak. A következőkben nem szeretném, hogy újra ilyen fájdalmam legyen.

Ha egyszer, talán sírva hívsz fel, hogy szükséged van rám, kérlek, ne felejtsd el, hogy én mennyit sírtam, és nekem mennyire szükségem volt rád.

Ne felejtsd el, hogy a mi folyónk már nem egy mederben fut. Talán egy szigetet írunk körbe, talán egyszer újra összetalálkoznak, de lehet, hogy két teljesen más óceánt érünk el.

Hm.

Sosem voltam az a fajta ember, aki hamar feladja az álmait. Harcoltam, ha kellett eltapostam a gyengébbeket azért, hogy az én álmom közelebb kerüljön. Ha csak egy lépéssel is, de közelebb legyen hozzám. Mindkét kezemmel érte nyújtózkodtam, minden erőmmel meg akartam szerezni azt az álmot. Szeretettel éltem, határozottan, fájdalmak és kétségek nélkül. Már-már félelmetesen határozott voltam, tudtam, hogy merre kell indulnom. Tudtam, hogy az én életem túl gyors volt, de soha sem tudtam elfelejteni azt az álmot, ami minden éjjel a szívemre telepedett, amiért a legtöbbet küzdöttem.

Te voltál az. Te voltál az álmom. Mióta a csillagunk nem ragyog a hold korongja mellett, azóta nekem sincs semmim. Azóta feladom a dolgokat és képtelen vagyok küzdeni. Mosolyt akartam csalni az arcodra, ez volt minden vágyam. Azóta semmim sincs. Olyan volt, mintha egy pillanat töredéke alatt mindent kiirtottad volna belőlem. Mintha a világ egyik napról a másikra egy kicsit súlyosabb lett volna. 

Önző és hanyag lettem, miután elhagytál. Mintha megtörtél volna, mintha egyszerre elégetted volna azokat a rendíthetetlen érzelmeket, amik a te irányodba hajlottak.

Nem akartam mást, csak felejteni. Néha úgy éreztem, sikerült, aztán mégis egyre-másra tértek vissza a részletek, mint a víz felszínén felbukkanó fadarabok, amelyek jelzik, hogy odalent egy hajóroncs hever. Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit.

Persze az első koccanásnál széthullott az egész.

Aztán te elmentél. Elmentél úgy, hogy nem búcsúztál el, nem mosolyogtál, nem ígértél, csak egyet. A szerelemed egy olyan ígéret volt, amit eleve törötten adtál át nekem, én mégse vettem észre.

Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, széttaposni, a legszörnyűbb büntetéssel akarnám sújtani, nem kellene mást tennem, mint amit te tettél velem.

Eljött egy pont, és megszakadt valami. 

Azóta nem hiszek a könnyeknek. Értelmetlenek. Az igazi, kínzó fájdalom nem jár könnyekkel, ezt is megtanultam.

Onnantól fogva nem beszéltem róla, nem az ő mosolyával ébredtem fel minden reggel, nem érinthettem meg szabadon, és nem nézhettem. Ez a fajta elválás ugyanolyan végleges volt, mint a halál. És ugyanúgy fájt. Sőt, talán ez fájdalmasabb is volt.

A végén minden olyan egyszerű lesz. Minden, ami volt és ami lehetett volna. Kevesebb lesz a hamunál is az, ami egykor éles fájdalommal vágott a mellkasomba.

Túl sokat éreztem irántad, ezért túl sokat szenvedtem.

Megtanultam, hogy aminek vége, annak vége. Hiába kapaszkodok bele, hiába láncolom magamhoz, már nem lesz ugyan az.

Szép lassan megnyugodtam, idő kellett, de megnyugodtam.

Rájöttem, hogy nem az idő múlása segít a fájdalmon, hanem az, ha újra és újra átgondolom a dolgokat. 

Néha szavak nélkül kell megbocsátani. 

Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Igen, habár összetörtél, de felálltam és mosolyogva nézek rád.

Nincs többé szükségem a törött szerelmedre. 

My soul.

Nagyon fáj a szívem. Mintha ketté tört volna. És mindannyian tudjuk, hogy az egyik fele nálad van.

Szinte beleszakadok, annyira hiányzol. Nincs egy szavam sem, mert tudom, hogy te boldog vagy, és nekem ez mindennél fontosabb.

A lelkem romokban, csak az emlékeidbe kapaszkodom.
Nem érdekelnek a fájdalmaim, nem érdekel, hogy bántottál-e valaha, vagy sem, az sem érdekel, hogy mi hogyan lesz...
Csak annyit szeretnék, hogy elgyere hozzám, és azt mondd: 

Jöttem, mert hiányoztál.

Tudom, hogy a te életed teljes, a te életed jó... De az enyém nem az. Minden rosszra fordult, és minden, amit magamban építgettem, összedőlt.

Csend van, már fájdalmas csend.

Csak a billentyűzet kopog, ahogy tárgyi alakot öltenek a gondolataim, de nem tudom mindet szavakba önteni. Rég éreztem már ezt.

Ezt a ragacsos érzést. Mintha a környezetem is lassan sötét lenne.
Csend van. Sűrű, fájdalmas és néma csend. Átszövi a lelkem, teljesen belém ivódik. Magába szívja a hangom, és a lényem.

Nem hallom a hangjukat. 

A némaság lepelként szorul rám, és én elfogadom.

Jó helyen vagyok, itt, a mélyben. Én mindig jó helyen voltam, és mindig mosolyogtam.

És ez nem fog megváltozni akkor sem, ha ilyen mélyről nézek fel.
Ez sosem.

One Ok Rock? Welcome in my life!

Mit akarsz tőlem?!

Legalább engedd meg, hogy levegőt vegyek.

Mit akarsz látni?! Ami itt van a szemeid előtt?

Miben akarsz hinni?! Ezzel semmit sem intézel el...

Tartsd magad a szavaidhoz.

Ez nem jó...

Mit képzelsz, mégis hogy kerülsz ki ebből?

Vagy ez, vagy az?

Még mindig nem értem, mi ez az egész;

Egyszerűen csak nem tudom.

Mellettem vagy, velem együtt nevetsz...

Hé, te hazug!

Mégis mit képzelsz, hogy tudnál nélkülem élni?!

Annyira erősen próbáltalak megismerni,

Megismerni a belsődet, lelkedet.

Szemeidbe nézek, hogy érezzek bármit is.

Azt kívánom, hogy át tudjak törni hozzád,

De ez csupán egy reménytelen álom.

Olyan hideg minden...

Mellettem vagy, velem együtt mosolyogsz...

Fáradt vagyok, belefáradtam!

Mégis mit képzelsz, hogy tudnál nélkülem élni?!

Nincs hátra semmi,

Amiért vérünket onthatnánk.

A szívem nem képes ezt tovább elviselni.

Hé, te hazug!

Mégis mit képzelsz, hogy tudnál nélkülem élni?!

Hé, te hazug!

Tudnál mondani egyetlen egy okot, amiért itt kéne maradnom?

Elmúlt nem? Akkor búcsúzzunk!

Mi az, amit tehettem volna érted? És mi az, amit nem tettem meg?

Tudod, én hittem benned, a karom nyújtottam feléd, de te lassan hátrálni kezdtél- A repedés a szívemen még mindig nem hegedt be, noha a vérzést már sikerült elállítanom. Tisztában vagy azzal, hogy a szereteted nekem adtad, és így, ezek után, ahogy ellöktél, és a nekem adott érzéseidet kitépted, undorító volt.

Csak mosolygok ezen az egészen, mást nem nagyon tehetek.
Fájdalmas, hogy ilyen távolra szaladtál tőlem, már nem érzem, hogy melletted kellene maradnom. Fájdalmas, pedig egykor még a szívünk is együtt dobbant.

Tudod, én nem felejtettem el Őt. Te is ott voltál, te is ismerted, te is szeretted... 

Te is vele voltál egészen addig a pillanatig, míg már Ő nem volt velünk többé. Akkor most miért felejted el velem együtt?

Sosem beszélek róla, de ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok a hiányára, nem gondolok arra a temetőre, ami Őt őrzi. 

Az Ő távozása volt az, ami összezúzott mindent. Fel sem fogtam, még most sem tudom megérteni, pedig már három év telt el azóta. Mégis úgy érzem, mintha egy pocsékul rendezett filmben élnék.

Nem mondtam el senkinek sem, hogy kit veszítettem, nem mondtam el, hogy mennyire fájt, hogy mennyire tépelődtem, mennyire undorodtam magamtól.

Minden folyt tovább a megszokott medrében, én mosolyogtam, nevettem, de az űr, ami most is itt tátong a mellkasomban, még mindig üres és sötét.

Így, hogy eltelt ennyi idő...

Az a fájdalom elérte, hogy ragaszkodjak. És én ragaszkodok. Foggal-körömmel ragaszkodok azokhoz az apró dolgokhoz, amik, hacsak egy pillanatra is, de betöltik az üres mellkasom.

Ezekre szükségem van.

És a legszomorúbb az, hogy rád is szükségem lenne, de tudom, hogy már nem úgy folynak a dolgok, mint régen.

Anniyra hülye vagy!